Tegyünk most egy rövid kitérőt.

"Egy ember hosszú vándorútján, ahol mindenféle veszélyek környékezik, egy széles, mély folyóhoz ér, amelynek túlsó partja nyugalmas és békés. Át szeretne jutni, de a megáradt örvényes folyón átúszni reménytelen lenne, nincs sem híd, sem gázló, sem csónak. Mit tesz ez az ember? Nyilván fatörzsekből, nádból, ágakból tutajt eszkábál össze, és annak segítségével átevickél. Vajon okosan cselekszik-e a továbbiakban, ha így gondolkozik: ez a tutaj nagyon jó szolgálatot tett nekem, segítségével átértem a túlsó partra. Ezért el nem hagyom sohasem. Ezzel a hátára emelné a tutajt, és annak a súlya alatt görnyedve indulna tovább az útján. A továbbiakban szó szerint: Ugyanígy, szerzetesek, a tutajhoz hasonlóan tanítottalak benneteket a Tanra, amely átkelésre szolgál, nem megőrzésre való. Hogyha megértettétek a tutaj hasonlatát, a helyes tételeken is túl kell lépnetek, nemhogy a téveseken."

Ez egy kedvenc történetem. Nagyon szellemes. Azok közzé tartozik, amikben minden újraolvasás után találok valami újat, érdekeset. Mivel a történet valamelyest témába vág, ezért megragadom a lehetőséget, hogy feltegyek egy vonatkozó kérdést - természetesen messzemenően költői formában.

Bár a tanmese a helyes utat sugallja, felmerül: mi lesz azokkal, akik mégis ragaszkodnak a tutajhoz? Nos - két út áll az ilyen ember előtt:
I. Továbbmegy, és iszonyatos fáradság árán vonszolja hasznosnak hitt eszközét, míg össze nem roskad, vagy rá nem jön tévedésére, és - bár sok időt és energiát veszített - elvetve a haszontalan tárgyat folytatja útját. Az út bizonyára távol van a helyestől, mert - ha maradhatunk a példánál - a tutaj vonszolását nem csak maga a meddő súly teszi nehézzé, hanem az is, hogy folyvást olyan utat kell választani, ahol nem csupán ő, hanem maga a csónak is elfér.
Van itt még egy lehetőség, mely rögtön visszamutat az általam érdekes(ebb)nek vélt másik útra, mely szerint visszafordul és:
II. Nem folytatja az útját - épp' ellenkezőleg! Tutaját arra használva, amire (szerinte) való, segít másoknak átkelni azon a helyen, ahol ő is látszólag reménytelen helyzetbe került. Az ő megfogalmazása szerint: mentesíti a többi arra tévedőt egy új tutaj ácsolása alól, illetőleg attól a veszélytől, hogy esetleg az a bizonyos másik magával akarja vonszolni saját tákolmányát - mert ennek veszélye kétségtelenül fennáll.

Roppant önfeláldozó, nemde? Vagy talán bolondnak neveznénk inkább? Attól tartok a válasz nem ízlés kérdése, figyelembe véve, hogy immár egyéb veszélyek is felléptek a szituációt illetően.
a. Talán a legveszélyesebb ez: az ilyen ember nincsen tisztában az eszköz - mint olyan - fogalmával, így a mobiltutaj, mint tárgy, azonosul egykori alanyával - magával a készítővel. És ez baj. A tutaj immár nem egy egyszerű eszköz - meg lett személyesítve. Érzelmei, igényei, gondolatai, stb. - egy szóval egója van, ezzel alkalomadtán egy új csapdává válik azon a bizonyos megáradt örvényes folyón.
b. ... Van itt persze még, hiszen nem beszéltünk azokról az esetekről, mikor maga a tutaj már csak három, vagy tálán négy utat bír ki, míg végleg alkotóelemeire hullik, és még sorolhatnám az ehhez hasonlóakat.

A gondolat folytatását mindenkinek a saját ízlésére bízom.