Essünk is neki.
Ha emberi jellemvonásokat szeretnénk vizsgálni, érdemes mindenekelőtt kapcsolatba hozni valamelyik alapvető erénnyel. Egy elfogadható gondolatmenet lehet a következő, mely a döntésképtelenséget a bátorsággal hozza erősen közvetett kapcsolatba:
Ha feltételezzük, hogy az említett feszültséget a döntés hiánya okozza, melyet a kétkedés vagy bizonytalanság, akkor ez az állapot a bátorsághoz áll legközelebb, már ha az alapvető erényeket vizsgáljuk (ti.: udvariasság, hűség, bölcs elővigyázatosság, mértékletesség, bátorság, igazságosság, nagylelkűség, részvét, irgalmasság, hála, alázat, egyszerűség, türelem, tisztaság, szelídség, jóhiszeműség, humor, szeretet).
Vizsgáljuk meg hát a bátorságot, és próbáljunk meg kapcsolatot találni, mely közelebb visz magának a döntésképtelenségnek megértéséhez.
Minden civilizációnak megvannak a maga félelmei és bátorságai. Ami azonban nem, vagy csak alig változik, az az, hogy a bátorság, mint a félelem leküzdésének képessége többet ér, mint a hitványság vagy a gyávaság, ami enged neki.
Nem egyszerűen azért ér többet, mert sokkal többet nyerhetünk vele, mint amennyit veszíthetünk – ez nem matematika kérdése – hanem azért, mert készség arra, hogy kivonjuk magunkat a félelmek és az első, vagy állati ösztönök játéka alól, melyek mindenekelőtt pihenést, örömöt, vagy éppen menekvést céloznak. Így is fogalmazhattam volna: egyfajta önuralom és félelmeink uralása.
A bátorságban, melynek csúcsa önnön életünk feláldozása, először is az önző indíték nélkül vállalt, vagy ösztönzött kockázat vállalását szokás méltányolni. Ez – ha nem is mindig altruizmust, de – legalábbis önzetlenséget, vagy az önmagunktól való elszakadás egy formáját feltételezi. Itt sokan közbe vágnának, mondván: az egótól, az örömelvtől nem szabadulhat senki sem. Állítom – és ezzel nem szándékom megsérteni senkit – ilyet csak gyáva ember mond. Könyörgöm – ne is próbálja nekem senki bebizonyítani, hogy jót tenni bűn. Kétségtelen: másokat csak önmagunkat szeretve szerethetünk („Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”). Mindebből azonban nem kevésbé következik, hogy hangsúly-, vagy irányultságbeli különbség van aközött, aki csak önmagát szereti, és aközött, aki olykor még önzetlen módon is, mást is szeret; aközött, aki csak kapni, vagy elvenni, és aközött, aki adni is szeret. Egyszóval: a szennyesen önző viselkedés és a szublimált, megtisztult, felszabadult egoizmus (bizony, az egótól megszabadult egoizmus) között, amit úgy hívnak… altruizmus, vagy nagylelkűség.
Dióhéjban ennyit a bátorságról. Elfogadom, hogy a fent leírtak már most rengeteg spekulációra adhatnak okot, ezért – tényleg nem ezzel szeretnék foglalkozni^^ - és a bátorságot övező képzetek eloszlatása végett rövidre zárom a bátorság legitimitását, mint kérdést: a bátorság nem a félelem hiánya, hanem, ha az föltámad, leküzdésének képessége, egy erősebb és nemesebb akarat jóvoltából.
A bátorság vonatkozásában félelem igenis van, vagy kellene lennie. Hadd hozzak egy kézzelfogható példát: az, hogy a modern ember tudja, mi a napfogyatkozás, és ezért már nincsen tőle félnivalója semmiféle bátorságot nem ad vele szemben, legfeljebb megfoszt minket annak lehetőségétől, hogy vele kapcsolatban tanúbizonyságot tegyünk bátorságunk meglétéről, vagy annak hiányáról.
Ezzel el is érkeztünk vizsgálódásunk egy mérföldkövéhez. Jankélévitch szerint: „a bátorság nem tudás, hanem döntés, nem vélekedés, hanem tett”. Bumm neki.
Folyt. köv.^^
Ha emberi jellemvonásokat szeretnénk vizsgálni, érdemes mindenekelőtt kapcsolatba hozni valamelyik alapvető erénnyel. Egy elfogadható gondolatmenet lehet a következő, mely a döntésképtelenséget a bátorsággal hozza erősen közvetett kapcsolatba:
Ha feltételezzük, hogy az említett feszültséget a döntés hiánya okozza, melyet a kétkedés vagy bizonytalanság, akkor ez az állapot a bátorsághoz áll legközelebb, már ha az alapvető erényeket vizsgáljuk (ti.: udvariasság, hűség, bölcs elővigyázatosság, mértékletesség, bátorság, igazságosság, nagylelkűség, részvét, irgalmasság, hála, alázat, egyszerűség, türelem, tisztaság, szelídség, jóhiszeműség, humor, szeretet).
Vizsgáljuk meg hát a bátorságot, és próbáljunk meg kapcsolatot találni, mely közelebb visz magának a döntésképtelenségnek megértéséhez.
Minden civilizációnak megvannak a maga félelmei és bátorságai. Ami azonban nem, vagy csak alig változik, az az, hogy a bátorság, mint a félelem leküzdésének képessége többet ér, mint a hitványság vagy a gyávaság, ami enged neki.
Nem egyszerűen azért ér többet, mert sokkal többet nyerhetünk vele, mint amennyit veszíthetünk – ez nem matematika kérdése – hanem azért, mert készség arra, hogy kivonjuk magunkat a félelmek és az első, vagy állati ösztönök játéka alól, melyek mindenekelőtt pihenést, örömöt, vagy éppen menekvést céloznak. Így is fogalmazhattam volna: egyfajta önuralom és félelmeink uralása.
A bátorságban, melynek csúcsa önnön életünk feláldozása, először is az önző indíték nélkül vállalt, vagy ösztönzött kockázat vállalását szokás méltányolni. Ez – ha nem is mindig altruizmust, de – legalábbis önzetlenséget, vagy az önmagunktól való elszakadás egy formáját feltételezi. Itt sokan közbe vágnának, mondván: az egótól, az örömelvtől nem szabadulhat senki sem. Állítom – és ezzel nem szándékom megsérteni senkit – ilyet csak gyáva ember mond. Könyörgöm – ne is próbálja nekem senki bebizonyítani, hogy jót tenni bűn. Kétségtelen: másokat csak önmagunkat szeretve szerethetünk („Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”). Mindebből azonban nem kevésbé következik, hogy hangsúly-, vagy irányultságbeli különbség van aközött, aki csak önmagát szereti, és aközött, aki olykor még önzetlen módon is, mást is szeret; aközött, aki csak kapni, vagy elvenni, és aközött, aki adni is szeret. Egyszóval: a szennyesen önző viselkedés és a szublimált, megtisztult, felszabadult egoizmus (bizony, az egótól megszabadult egoizmus) között, amit úgy hívnak… altruizmus, vagy nagylelkűség.
Dióhéjban ennyit a bátorságról. Elfogadom, hogy a fent leírtak már most rengeteg spekulációra adhatnak okot, ezért – tényleg nem ezzel szeretnék foglalkozni^^ - és a bátorságot övező képzetek eloszlatása végett rövidre zárom a bátorság legitimitását, mint kérdést: a bátorság nem a félelem hiánya, hanem, ha az föltámad, leküzdésének képessége, egy erősebb és nemesebb akarat jóvoltából.
A bátorság vonatkozásában félelem igenis van, vagy kellene lennie. Hadd hozzak egy kézzelfogható példát: az, hogy a modern ember tudja, mi a napfogyatkozás, és ezért már nincsen tőle félnivalója semmiféle bátorságot nem ad vele szemben, legfeljebb megfoszt minket annak lehetőségétől, hogy vele kapcsolatban tanúbizonyságot tegyünk bátorságunk meglétéről, vagy annak hiányáról.
Ezzel el is érkeztünk vizsgálódásunk egy mérföldkövéhez. Jankélévitch szerint: „a bátorság nem tudás, hanem döntés, nem vélekedés, hanem tett”. Bumm neki.
Folyt. köv.^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése