Minap találkoztam valakivel, aki azt mondta, hogy ismer valahonnan. Furcsamód nekem is ez volt az érzésem, pedig egész’ bizonyos voltam, hogy nem találkoztunk – és nem is találkozhattunk – soha. Két nappal ez után megegyeztünk abban, hogy minden dologban az a legjobb, amit nem lehet elmondani.
Ez azért érdekes, mert mindketten azok a típusok vagyunk, akik mindent magyarázni, sőt – érteni akarnak. Mindezt egy egészen különlegesen erőszakos módon. Most már tudjuk, hogy honnan ismerjük egymást. Ő már megharcolta, én még nem.
Pedig értem én ezt. De tényleg. Olyan piszkosul jó lenne, ha az ember mindent maga irányíthatna. Az életét, a sorsát… sőt… mások életét és sorsát. A társáét, a szüleiét, a bolti eladóét, a politikusokét, a vadidegenekét, az rosszakaróiét, a szomszédjáét… ha lehetséges, akkor még a kutyájáét is. Mindent és mindenkit. És (nem érdekel, hogy ’és’-sel nem kezdünk mondatot LOL) ebből lesz az, hogy egy lány külön étrendet tart, hogy megtapadjon a megtermékenyült petesejt. Így kerül be egy szoc.pszicho. tankönyvbe(!) egy olyan passzus - idézem:
"Hogyan kezeljük a kölcsönösséget? - Amikor a partner érzéseivel törődünk (ha azt akarjuk, hogy jól érezze magát)(!!!), a döntés egyes helyzetekben meglehetősen nehézzé válhat. Tegyük fel például, hogy egy klasszikus Csillagok háborúja-epizódot akarunk megnézni péntek este. Ha a partnerünk inkább a Terminátor legújabb részét nézné meg, az ő kívánságát ugyanúgy figyelembe kell vennünk, amikor az esti szórakozás felől döntünk."
Nehh! Talán miattam érzi jól magát? Talán énmiattam szeret? Talán a szüleim a két szép szememért neveltek fel? Mi okuk volt rá? Talán azért élek úgy, ahogy, mert olyan piszkosul tehetséges/okos/ügyes/szeretetreméltó/kiváló/böte/buta/ügyetlen/csúnya/szegény/tehetségtelen/bármi ezekhez hasonló - egyébként senkire sem jellemző - tulajdonság birtokában lennék? Talán-talán-talán... Egy nagy büdös frászkarikát! Mintha az ember bármit is tehetne, hogy ezekből megvalósuljon akár csak egy kevés is. Hogyan is garantálhatná bárki, hogy amit éppen most tesz, az jóra, avagy rosszra fordul? Ezek nem állnak ember hatalmában. Senki se' áltassa magát hasonlóan hiábavaló dolgokkal. Ezennel megvallom: én ezt tettem. Márpedig így nem mehet tovább.
Én, Földesi Zoltán, 2010. február 23-án az élethez való jogom írott és íratlan törvényeiben foglalt jogaim és kötelezettségeim teljes tudatában kijelentem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy soha többé ne méricskéljem a jó és rossz súlyát, mindezek helyett – az alapvető emberi természetet fokozatosan, de végleg levetkőzve - hiánytalanul megbízom Istenben. Isten engem úgy segéljen. Ámen.
Ez azért érdekes, mert mindketten azok a típusok vagyunk, akik mindent magyarázni, sőt – érteni akarnak. Mindezt egy egészen különlegesen erőszakos módon. Most már tudjuk, hogy honnan ismerjük egymást. Ő már megharcolta, én még nem.
Pedig értem én ezt. De tényleg. Olyan piszkosul jó lenne, ha az ember mindent maga irányíthatna. Az életét, a sorsát… sőt… mások életét és sorsát. A társáét, a szüleiét, a bolti eladóét, a politikusokét, a vadidegenekét, az rosszakaróiét, a szomszédjáét… ha lehetséges, akkor még a kutyájáét is. Mindent és mindenkit. És (nem érdekel, hogy ’és’-sel nem kezdünk mondatot LOL) ebből lesz az, hogy egy lány külön étrendet tart, hogy megtapadjon a megtermékenyült petesejt. Így kerül be egy szoc.pszicho. tankönyvbe(!) egy olyan passzus - idézem:
"Hogyan kezeljük a kölcsönösséget? - Amikor a partner érzéseivel törődünk (ha azt akarjuk, hogy jól érezze magát)(!!!), a döntés egyes helyzetekben meglehetősen nehézzé válhat. Tegyük fel például, hogy egy klasszikus Csillagok háborúja-epizódot akarunk megnézni péntek este. Ha a partnerünk inkább a Terminátor legújabb részét nézné meg, az ő kívánságát ugyanúgy figyelembe kell vennünk, amikor az esti szórakozás felől döntünk."
Nehh! Talán miattam érzi jól magát? Talán énmiattam szeret? Talán a szüleim a két szép szememért neveltek fel? Mi okuk volt rá? Talán azért élek úgy, ahogy, mert olyan piszkosul tehetséges/okos/ügyes/szeretetreméltó/kiváló/böte/buta/ügyetlen/csúnya/szegény/tehetségtelen/bármi ezekhez hasonló - egyébként senkire sem jellemző - tulajdonság birtokában lennék? Talán-talán-talán... Egy nagy büdös frászkarikát! Mintha az ember bármit is tehetne, hogy ezekből megvalósuljon akár csak egy kevés is. Hogyan is garantálhatná bárki, hogy amit éppen most tesz, az jóra, avagy rosszra fordul? Ezek nem állnak ember hatalmában. Senki se' áltassa magát hasonlóan hiábavaló dolgokkal. Ezennel megvallom: én ezt tettem. Márpedig így nem mehet tovább.
Én, Földesi Zoltán, 2010. február 23-án az élethez való jogom írott és íratlan törvényeiben foglalt jogaim és kötelezettségeim teljes tudatában kijelentem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy soha többé ne méricskéljem a jó és rossz súlyát, mindezek helyett – az alapvető emberi természetet fokozatosan, de végleg levetkőzve - hiánytalanul megbízom Istenben. Isten engem úgy segéljen. Ámen.
