Elhunyt Popper Péter

Ma hajnalra virradóan elhunyt Popper Péter pszichológus. Úgy illik, hogy egyik kedves történetével emlékezzek meg róla, és búcsúzzak el tőle.

„A tutaj hasonlatával világítom meg a Tant, szerzetesek, amely átkelésre szolgál, nem megőrzésre való. Hallgassátok meg, véssétek jól emlékezetbe, elmondom.
– Igen, urunk – válaszolták a szerzetesek tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:
– Szerzetesek úgy van ez, mint amikor egy ember hosszú útra kel, és széles, megáradt vizet talál maga előtt. Az innenső part csupa veszély és félelem, a túlsó part biztonság és nyugalom, ám nincs hajó, amelyen átkelhetne, vagy híd, amelyen átjuthatna a túlpartra. Ekkor az az ember így gondolkozik: „Ez itt széles, megáradt víz. Az innenső part csupa veszély és félelem, a túlsó part biztonságos és nyugalmas, ám nincs hajó, amelyen átkeljek, vagy híd, amelyen átjussak a túlpartra. Legjobb lesz, ha most nádat, fatörzseket, ágakat, leveleket gyűjtök, tutajjá kötöm össze, és a tutaj segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átkelek a túlpartra.” Így ez az ember nádat, fatörzseket, ágakat, leveleket gyűjtene, tutajjá kötné össze, és a tutaj segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutna a túlpartra. A vízen átjutva, a túlsó partra érkezve, így gondolkoznék: „Ennek a tutajnak nagy hasznát vettem; ennek a tutajnak a segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutottam a túlsó partra. Legjobb lesz, ha most ezt a tutajt a fejemre téve, vagy hátamra véve indulok tovább utamra.” Mit gondoltok szerzetesek: ha ez az ember így tenne, helyesen járna el a tutajjal?
– Semmiképpen sem, urunk.
– Hát hogyan járna el helyesen a tutajjal ez az ember, szerzetesek? Ha a vízen átjutva, a túlsó partra érkezve, így gondolkoznék: „Ennek a tutajnak nagy hasznát vettem; ennek a tutajnak a segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutottam a túlsó partra. Legjobb lesz, ha most ezt a tutajt kihúzom a szárazra, vagy pedig vízre bocsátom, és tovább megyek utamra.” Ha ez az ember így tenne, helyesen járna el a tutajjal.
Ugyanígy, szerzetesek, a tutajhoz hasonlóan tanítottalak benneteket a Tanra, amely átkelésre szolgál, nem megőrzésre való. Hogyha megértettétek a tutaj hasonlatát, a helyes tételeken is túl kell lépnetek, nemhogy a téveseken.”

Vajha mire átkelt - túllépet mindenen, és megőrizte az Egyetlen. Isten veled.

Ehh!

De most tényleg... a Paradicsom közepén az Almafa törzsébe bele volt vésve a szívecske azzal, hogy: Éva + Ádám '00? 8P

Pedig az előbb még április 2. volt. 8P

Huhh... több, mint egy hónap. Sok minden történt. Apróságok természetesen, mégis ettől változik sokat az ember. Így van ez. Telnek a napok, az ember él, és egyszerre azon kapja magát, hogy nem ismerne rá két évvel ezelőtti önmagára. Talán félnék is magamtól, de ebbe nem kell belegondolni, mert csak a Jóisten tudja, mi lesz két év múlva.

Nem vagyok babonás. Egy év számomra csak 365 nap, és semmi egyéb, mégis meglepő volt, hogy február 24 után milyen lelőhetetlen jókedv lett rajtam úrrá. Amilyen keserű és komor voltam addig, olyan jókedvem kerekedett utána. Nem tudom, hogy ez a fogadalom tehet-e róla, vagy csak lehullott valami a szívemről, de ez már tény.
A fogadalmat nem bántam meg, és - bár teljesen ellenkezett akkor az általános világnézetemmel - egyre könnyebb lett betartani, míg mára teljesen természetessé vált. Maga a mechanizmus számos érdekes dologra hívta fel a figyelmemet. Erről ennyi talán elég is.

A gépek napról napra megnyugtatóbban dorombolnak a gyárban. Az általános nehézségek ellenére is szépen haladunk, és lekopogás nélkül, de hitben gyökerezett bizalommal mondhatom: a felhők között egyre letagadhatatlanabb a napsugár.^^

Mi is az enyém?

Minap találkoztam valakivel, aki azt mondta, hogy ismer valahonnan. Furcsamód nekem is ez volt az érzésem, pedig egész’ bizonyos voltam, hogy nem találkoztunk – és nem is találkozhattunk – soha. Két nappal ez után megegyeztünk abban, hogy minden dologban az a legjobb, amit nem lehet elmondani.
Ez azért érdekes, mert mindketten azok a típusok vagyunk, akik mindent magyarázni, sőt – érteni akarnak. Mindezt egy egészen különlegesen erőszakos módon. Most már tudjuk, hogy honnan ismerjük egymást. Ő már megharcolta, én még nem.

Pedig értem én ezt. De tényleg. Olyan piszkosul jó lenne, ha az ember mindent maga irányíthatna. Az életét, a sorsát… sőt… mások életét és sorsát. A társáét, a szüleiét, a bolti eladóét, a politikusokét, a vadidegenekét, az rosszakaróiét, a szomszédjáét… ha lehetséges, akkor még a kutyájáét is. Mindent és mindenkit. És (nem érdekel, hogy ’és’-sel nem kezdünk mondatot LOL) ebből lesz az, hogy egy lány külön étrendet tart, hogy megtapadjon a megtermékenyült petesejt. Így kerül be egy szoc.pszicho. tankönyvbe(!) egy olyan passzus - idézem:

"Hogyan kezeljük a kölcsönösséget? - Amikor a partner érzéseivel törődünk (ha azt akarjuk, hogy jól érezze magát)(!!!), a döntés egyes helyzetekben meglehetősen nehézzé válhat. Tegyük fel például, hogy egy klasszikus Csillagok háborúja-epizódot akarunk megnézni péntek este. Ha a partnerünk inkább a Terminátor legújabb részét nézné meg, az ő kívánságát ugyanúgy figyelembe kell vennünk, amikor az esti szórakozás felől döntünk."

Nehh! Talán miattam érzi jól magát? Talán énmiattam szeret? Talán a szüleim a két szép szememért neveltek fel? Mi okuk volt rá? Talán azért élek úgy, ahogy, mert olyan piszkosul tehetséges/okos/ügyes/szeretetreméltó/kiváló/böte/buta/ügyetlen/csúnya/szegény/tehetségtelen/bármi ezekhez hasonló - egyébként senkire sem jellemző - tulajdonság birtokában lennék? Talán-talán-talán... Egy nagy büdös frászkarikát! Mintha az ember bármit is tehetne, hogy ezekből megvalósuljon akár csak egy kevés is. Hogyan is garantálhatná bárki, hogy amit éppen most tesz, az jóra, avagy rosszra fordul? Ezek nem állnak ember hatalmában. Senki se' áltassa magát hasonlóan hiábavaló dolgokkal. Ezennel megvallom: én ezt tettem. Márpedig így nem mehet tovább.

Én, Földesi Zoltán, 2010. február 23-án az élethez való jogom írott és íratlan törvényeiben foglalt jogaim és kötelezettségeim teljes tudatában kijelentem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy soha többé ne méricskéljem a jó és rossz súlyát, mindezek helyett – az alapvető emberi természetet fokozatosan, de végleg levetkőzve - hiánytalanul megbízom Istenben. Isten engem úgy segéljen. Ámen.

Nem az a gazdag, aki kazlat rakhat,
hanem az, aki másoknak adhat.
Nem az a boldog, aki folyton nevet,
hanem aki sírva is szeret.

Köszönöm ezt a kis 'verset', ami sokkal több önmagánál, és köszönöm mindazoknak ezt a nagyon jó hétvégét, akik részt vettek és osztoztak velünk/velem benne. Tízből tíz pont minden szép és Istentől való dolog tekintetében.^^

Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten

Jó kérdés, hogy vajon tartasz-e otthon állatot. Én nem. Sőt… többedmagammal vagyok azon a lehangoló véleményen, hogy ha állat lennék, bizonyosan nem tartanék otthon egyetlen embert sem. Na de mi lenne, ha lakás lennék? Se embert? Se állatot?! Megtehetném, hogy egész fennállásom alatt üresen álljak? Valóban igaz lehet, hogy az ember semmire se megy?

...

De nagyon sokan vannak, akik magukban összetört létezést hordanak. Ki tudja hol, mikor tört össze. Ki tudja ért-e egyáltalán valamit. Itt csak egyetlen ismétlődő kérdés van:
Én vagyok hülye, vagy a világ hülye?

Ez nem egy zen koan frappáns zárszava.
Itt nincsen megvilágosodás.
Én egy ember vagyok.
A világ egy hely.

A helyzet pedig úgy áll, hogy a látszat tényleg csal: a legtöbb dolog valóban csupán az, aminek látszik. Holt tárgy. Ha itt élőt keresel, vagy netalán megpróbálsz bennük valami életet remélni, garantáltan becsavarodsz.

Lukács 24, 5 – Mit keresitek a holtak között az élőt?

De tényleg.

II. Koán

Egyszer Nan-csüan füvet sarlózott a mezőn. Arra járt egy vándor szerzetes, és azt kérdezte tőle, melyik út vezet a Nan-csüan kolostorba.
Nan-csüan fölegyenesedett, és odatartotta sarlóját a szerzetes orra alá:
– Harminc pénzt fizettem érte – mondta.
– De én a Nan-csüanba vezető útról kérdeztelek!
– Bizony jól vág! – mondta Nan-csüan.

Terebess Gábor kommentárja:
„A végtelen negatív és a végtelen pozitív út között van a 0 út."

Zoló kommentárja:
„Mindegy mi az, amit akarsz - végül úgyis ki kell pengetni az árát."