Otthon lenni szentimentalizmus

Miért van az, hogy a nő a szerelem előtt sír, a férfi pedig utána? Miért van az, hogy a férfinak az a fontos, hogy kimondja-e, a nőnek pedig az, hogy hogyan?
Miért olyan fájdalmasan igaz, hogy úton vagyunk, de senki sem tudja, hová megy, vagy hogy miért nincs többé utazás, csak közlekedés? Az utcán alszunk, és az ablakon a függönyt valószínűleg csak álszeméremből húzzuk össze.

A szerelem olyasmi, mint bandzsítani... addig nincs' is semmi baj, míg össze felé kell nézni...

inspired by Bartók Eszter: Búcsúdal (09.10.26, Dévaványa)

Putrefactio

Na erre varrjon gombot, akinek még kedve van hozzá... :P

"Ami a világban történik, az alkímia nyelvén szólva kolosszális putrefactio, ami annyit jelent, mint megromlás, felbomlás, erjedés, megpüffedés, széthullás, rothadás, megfeketedés és feloszlás. A putrefactio nem értelmetlen pusztulás. Ez az az állapot, amikor a természet anyaga, a prima materia, szerkezetét és alakját lebontja, és széthull, hogy új és más felépítésben realizálódjék. Ami a világba kerül, azonnal elkezd erjedni és dagadni. Mi ezt reánk nézve kedvező megfogalmazásban növekvésnek és fejlődésnek nevezzük. Az ember eredeti csecsemő-alakjának húszszorosára dagad, azután új erjedés keletkezik, a szexus, hogy új lényeket bomlasszon ide, közben szedi magába a természet különböző anyagait, hogy magában megerjessze és végül emberi alakjában ez a lény megszűnik, amit úgy hívunk, hogy halál. A világ alkímiai műhely, ahol a természet átalakul valami mássá, részben trágyává, részben — mint az alkimisták mondják — arannyá, ha az ember ennek az átalakulásnak érdekében különös erőfeszítéseket tesz. Mindenesetre a világot végleges helynek tartani ügyefogyottság, és aki nem ébred tudatára annak, hogy átalakulása érdekében mit kell tennie, az nyomtalanul elkeveredik és elmerül ebben az emésztőgödörben, és abszolút létéről lemond.

A világ elvesztette otthon-jellegét, és az ember itt már komoly közösségi kapcsolatok nélkül csupán, mint megfigyelő tartózkodhat, és azt, ami itt történik, csupán etnológiai egzotikumnak tekintheti, ami lehet furcsa és bizonyos tekintetben érdekes, de tulajdonképpen teljesen jelentéktelen."

Hamvas Béla in Patmosz I.

Tudom-tudom...

Jó-jó... tudom, hogy kissé nárcisztikus az ember saját, nemrég' lefrissített iwiw profiljából idézeteket beollózni, mégis úgy éreztem, hiba lenne minden nyom nélkül eltüntetni ezeket a sorokat. Ceterum censeo - hiba akár egyetlen találó sort, vagy idézetet is hagyni, hogy kárba vesszen.^^

„A hálátlanság sohase érthetetlen. (…) Azok, akikkel rosszat teszünk, sokkal ritkábban állanak bosszút, mint azok, akikkel jót tettünk. Azt tapasztaltam, hogy lekötelezettjeink bizonyos idő múltán, később vagy hamarabb menthetetlenül meggyűlölnek bennünket. Ennek pedig egyszerű a magyarázata. Akik pénzt vagy szellemi segítést fogadnak el tőlünk, megalázódnak azáltal, hogy reánk szorulnak, és aztán visszafizetik a keserűséget, melyet tőlünk kaptak. Folytonosan azt hallod, hogy a pártfogolt jótevője ellene fordult, noha tőle várta legkevésbé. A bölcs azonban várja ezt a jutalmat. És nem fáj nagyon neki. Mert ő tudja, hogy nem azok szeretnek bennünket, akikkel jót teszünk, hanem mi szeretjük azokat, akikkel jót tettünk, mindig jobban és jobban, a saját áldozatkészségünk tudatát szeretjük bennük, amire visszaemlékezni kellemes vagy helyesebben a hatalmunk, leereszkedésünk emlékét, amint ők is az ezáltal előidézett megaláztatást gyűlölik bennünk, amire emlékezni határozottan kellemetlen. (…)

Hogy ezt megértették, enyhülten mosolyogtak, többé nem is vádaskodtak, mert csak a rejtélyes okoz szenvedést. Figyelték az őszt, mely a kertben motozott, titkosan.”

/Kosztolányi Dezső: Néró a véres költő/

Napi ige az Evangélikus Életből

„Öljétek meg tagjaitokban azt, ami csak erre a földre irányul: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás.” (Kol 3,5) Sok embertől hallottam már, hogy ő nem bűnös: nem lop, nem gyilkol, nem hazudik, nincs dolga a rendőrséggel, bírósággal. Isten sokkal szigorúbban határozza meg a bűn fogalmát. Szerinte nemcsak a köztörvényes börtöntöltelékek a bűnösök, hanem mindnyájan azok vagyunk. Fel kell tehát ismernünk magunkban a nem helyénvaló cselekedeteket és jellemvonásokat. Sőt: meg kell ölnünk azokat, vagyis véget kell vetnünk rossz szokásainknak, szenvedélyeinknek. Önmagunktól ez nem sikerül, de Istennel együtt győzedelmeskedhetünk, hogy megszülessen bennünk az új ember, aki Krisztushoz hasonló. (Juhászné Szabó Erzsébet)

Szeretnék néhány szót hozzáfűzni. Nevezzük most kukacoskodásnak. Mint általában… XD
Most nem olyan szemantikai problémákról szeretnék agyalni, mint hogy: nem „aki Krisztushoz hasonló”, hanem „aki Krisztushoz méltó”… tényleg nem. Van itt egy kis érdekesség.

Az tény, hogy vannak ’nem helyénvaló cselekedeteink és jellemvonásaink’, ’rossz szokásaink, szenvedélyeink’. Ez senki előtt nem lehet kétséges, mint az sem, hogy ezeknek közös jellemzője, hogy szublimált állapotban gondot okoznak. Tekintsünk el az előítéletektől, amik kétségkívül jelenlévő problémái a szubkultúráknak, (mondjuk egy keresztény közegben enyhén szólva gáz, ha nem vagy hűséges a társadhoz; de mondjuk már egy Wicca közegben éppen elnézik, ha hűséges vagy a társadhoz, de hosszabb távon szintén gáz van belőle. Bonyolult. 8P) így most nem erről fogok közelíteni. Ez etnográfia. Meghagyjuk Claude-Levi Strauss-nak – okkal.^^

Tételezzük fel, hogy a – jelen példánál maradva – hűtlenségünkkel, mely csupán ideig-óráig lehet ’mókás’ megbántjuk a környezetünket, és jó esélyjel tönkretehetjük az életünket.

Itt álljunk meg egy párbeszéd erejére. Hozzunk fel egy példát. Vegyük a drogozást - lévén ezt is citálhattam volna a hűtlenség helyett.
- Jó ötlet-e drogozni?
- Hülye kérdés! Hát persze, hogy nem az!
- Na-na. Álljunk meg egy szóra. Attól függ.
- Mármint mitől is?
- Mondjuk attól például, hogy milyen időre gondolkodunk előre… ha 1 órára, akkor meglepően jó ötlet. Fokozott gyönyörállapot, a gondok elrepülnek, marad a totális élmény.
Ha már egy hétre gondolkodunk, akkor nem tűnik olyan jó ötletnek, mert mikor nem élek a ’szerrel’, nem érzem magamat olyan nagyon jól, meg hát ott van egy többletköltség is, stb...
Ha már 1 hónapban gondolkodunk, akkor már egyáltalán nem jó ötlet drogozni – a fenti kellemetlenségekhez csatlakozik még valami – side effektek, totális függőség. Egy évre meg teljesen értelmetlen is átgondolni a dolgot, mert nagy valószínűséggel már nem is élek.

Könyörgöm! Mi baj van az emberrel?! Megdöbben azon, hogy a gazdasági válság miatt éhen hal egy ember a munkahelyén, de szeme se' rebben, ha valaki bejelenti neki: emberek millióinak teste/lelke haldoklik, csak mert nap, mint nap az önnön kívánságaik által szült bűnöknek esnek áldozatul.

Phew-phew - ne akadjunk fel kicsiségeken, ugye? … Képzeleti gondolkodás. Gondolkodásunk egy része vizuális jellegű. Megesik, hogy előveszünk valami régi dolgot (eseményt, tárgyat, személyt stb.), vagy annak egy részét, és képzeletben úgy gondolkodunk el róla (a pszichológia úgy mondja: műveleteket végzünk el rajta… fúj, de gusztustalan. 8P), mintha valódi észlelet lenne.
Itt most elkezdhetném kísérletek egész sorát felidézni, most mégis legyen elég az eredmény: a képzelet és észlelés közötti kapcsolat abban áll, hogy a két funkciót azonos agyi területek végzik. Bumm!

Mondjuk: eszedbe jut, milyen jó lenne elrágcsálni egy Balaton szeletet. Mondjuk nem kéne, mert már este hat van, de eljátszol a gondolattal. Elképzeled, milyen lenne, mikor beleharapsz – és láss csodát: tisztára olyan, mintha beleharapnál. Az érzet halványulni kezd. Ejj! Milyen is lenne ez valódiban(?)… stb-stb. Na így.

Bár a Biblia nem fejti ki a Kognitív Pszichológia nézetét a dolog kérdésében, de még Piaget szemléletes kísérleteit sem említi meg, mégis beszél valamiről. „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” Jakab 1, 15.

A téma természetesen tág, és mindenképpen megérdemli, hogy beszélgessenek róla az emberek. A bejegyzés célja nem a téma kivesézése volt. (Meg még mi ké’ne?!^^) Egyszerűen csak rá akartam mutatni, hogy a kérdés megérdemli a figyelmet, és nem szabad ilyen füves könyv mozdulattal hozzányúlni, mint azt a legelején olvashattuk. Azt meg főleg kerülni kell, hogy első blikkre azzal magyarázunk valamit, hogy 'Csak azért, mert csak!'
Miért? Mert elrémíti az embereket. A bűn nem egy misztikus téma, hanem nagyon is hétköznapi - hogy ne mondjam - földhözragadt jelenség.

És ha már eszembe jutott… ez a kor olyan élvezettel deszekralizál dolgokat. Buzdítsuk minden felebarátunkat azoknak a dolgoknak deszekralizálására, amik ténylegesen sem szentek; a ténylegesen szenteket meg hagyják békén. Hátha kisül belőle valami hasznos. 8]

I. János 2, 1-2

Nos... sok szempontból érdekes volt ez a mai nap. Legyen elég annyi, hogy ha igaz az, hogy jól csak a szívével lát az ember, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy a legtisztább dolgot a hitével láthatja meg.

I. János 2, 1-2: "Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is."

Sokan azt hiszik, hogy a Biblia olcsó megoldásokat nyújt. Alig hihető egyeseknek, hogy kevés is elég az értelmes élet megéléséhez. Ha valaki ezt így érzi, akkor az csak azért lehet, mert drága véren váltattunk meg - ez tény, és mint tudjuk a tények a legmakacsabb dolgok a világon.
Nagyon szép gesztus - talán a legtöbb, ami egy embertől telik - mikor Jób áldozatot mutat be a fiai esetlegesen elkövetett bűneiért (Jób 1, 4-5), Isten szerint azonban ez volt a kevés, ez volt az olcsó.

Elkészített hely vár minket a Mennyben, hiszen van pártfogónk.

Tegyünk most egy rövid kitérőt.

"Egy ember hosszú vándorútján, ahol mindenféle veszélyek környékezik, egy széles, mély folyóhoz ér, amelynek túlsó partja nyugalmas és békés. Át szeretne jutni, de a megáradt örvényes folyón átúszni reménytelen lenne, nincs sem híd, sem gázló, sem csónak. Mit tesz ez az ember? Nyilván fatörzsekből, nádból, ágakból tutajt eszkábál össze, és annak segítségével átevickél. Vajon okosan cselekszik-e a továbbiakban, ha így gondolkozik: ez a tutaj nagyon jó szolgálatot tett nekem, segítségével átértem a túlsó partra. Ezért el nem hagyom sohasem. Ezzel a hátára emelné a tutajt, és annak a súlya alatt görnyedve indulna tovább az útján. A továbbiakban szó szerint: Ugyanígy, szerzetesek, a tutajhoz hasonlóan tanítottalak benneteket a Tanra, amely átkelésre szolgál, nem megőrzésre való. Hogyha megértettétek a tutaj hasonlatát, a helyes tételeken is túl kell lépnetek, nemhogy a téveseken."

Ez egy kedvenc történetem. Nagyon szellemes. Azok közzé tartozik, amikben minden újraolvasás után találok valami újat, érdekeset. Mivel a történet valamelyest témába vág, ezért megragadom a lehetőséget, hogy feltegyek egy vonatkozó kérdést - természetesen messzemenően költői formában.

Bár a tanmese a helyes utat sugallja, felmerül: mi lesz azokkal, akik mégis ragaszkodnak a tutajhoz? Nos - két út áll az ilyen ember előtt:
I. Továbbmegy, és iszonyatos fáradság árán vonszolja hasznosnak hitt eszközét, míg össze nem roskad, vagy rá nem jön tévedésére, és - bár sok időt és energiát veszített - elvetve a haszontalan tárgyat folytatja útját. Az út bizonyára távol van a helyestől, mert - ha maradhatunk a példánál - a tutaj vonszolását nem csak maga a meddő súly teszi nehézzé, hanem az is, hogy folyvást olyan utat kell választani, ahol nem csupán ő, hanem maga a csónak is elfér.
Van itt még egy lehetőség, mely rögtön visszamutat az általam érdekes(ebb)nek vélt másik útra, mely szerint visszafordul és:
II. Nem folytatja az útját - épp' ellenkezőleg! Tutaját arra használva, amire (szerinte) való, segít másoknak átkelni azon a helyen, ahol ő is látszólag reménytelen helyzetbe került. Az ő megfogalmazása szerint: mentesíti a többi arra tévedőt egy új tutaj ácsolása alól, illetőleg attól a veszélytől, hogy esetleg az a bizonyos másik magával akarja vonszolni saját tákolmányát - mert ennek veszélye kétségtelenül fennáll.

Roppant önfeláldozó, nemde? Vagy talán bolondnak neveznénk inkább? Attól tartok a válasz nem ízlés kérdése, figyelembe véve, hogy immár egyéb veszélyek is felléptek a szituációt illetően.
a. Talán a legveszélyesebb ez: az ilyen ember nincsen tisztában az eszköz - mint olyan - fogalmával, így a mobiltutaj, mint tárgy, azonosul egykori alanyával - magával a készítővel. És ez baj. A tutaj immár nem egy egyszerű eszköz - meg lett személyesítve. Érzelmei, igényei, gondolatai, stb. - egy szóval egója van, ezzel alkalomadtán egy új csapdává válik azon a bizonyos megáradt örvényes folyón.
b. ... Van itt persze még, hiszen nem beszéltünk azokról az esetekről, mikor maga a tutaj már csak három, vagy tálán négy utat bír ki, míg végleg alkotóelemeire hullik, és még sorolhatnám az ehhez hasonlóakat.

A gondolat folytatását mindenkinek a saját ízlésére bízom.

Essünk is neki.

Ha emberi jellemvonásokat szeretnénk vizsgálni, érdemes mindenekelőtt kapcsolatba hozni valamelyik alapvető erénnyel. Egy elfogadható gondolatmenet lehet a következő, mely a döntésképtelenséget a bátorsággal hozza erősen közvetett kapcsolatba:
Ha feltételezzük, hogy az említett feszültséget a döntés hiánya okozza, melyet a kétkedés vagy bizonytalanság, akkor ez az állapot a bátorsághoz áll legközelebb, már ha az alapvető erényeket vizsgáljuk (ti.: udvariasság, hűség, bölcs elővigyázatosság, mértékletesség, bátorság, igazságosság, nagylelkűség, részvét, irgalmasság, hála, alázat, egyszerűség, türelem, tisztaság, szelídség, jóhiszeműség, humor, szeretet).

Vizsgáljuk meg hát a bátorságot, és próbáljunk meg kapcsolatot találni, mely közelebb visz magának a döntésképtelenségnek megértéséhez.

Minden civilizációnak megvannak a maga félelmei és bátorságai. Ami azonban nem, vagy csak alig változik, az az, hogy a bátorság, mint a félelem leküzdésének képessége többet ér, mint a hitványság vagy a gyávaság, ami enged neki.

Nem egyszerűen azért ér többet, mert sokkal többet nyerhetünk vele, mint amennyit veszíthetünk – ez nem matematika kérdése – hanem azért, mert készség arra, hogy kivonjuk magunkat a félelmek és az első, vagy állati ösztönök játéka alól, melyek mindenekelőtt pihenést, örömöt, vagy éppen menekvést céloznak. Így is fogalmazhattam volna: egyfajta önuralom és félelmeink uralása.

A bátorságban, melynek csúcsa önnön életünk feláldozása, először is az önző indíték nélkül vállalt, vagy ösztönzött kockázat vállalását szokás méltányolni. Ez – ha nem is mindig altruizmust, de – legalábbis önzetlenséget, vagy az önmagunktól való elszakadás egy formáját feltételezi. Itt sokan közbe vágnának, mondván: az egótól, az örömelvtől nem szabadulhat senki sem. Állítom – és ezzel nem szándékom megsérteni senkit – ilyet csak gyáva ember mond. Könyörgöm – ne is próbálja nekem senki bebizonyítani, hogy jót tenni bűn. Kétségtelen: másokat csak önmagunkat szeretve szerethetünk („Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”). Mindebből azonban nem kevésbé következik, hogy hangsúly-, vagy irányultságbeli különbség van aközött, aki csak önmagát szereti, és aközött, aki olykor még önzetlen módon is, mást is szeret; aközött, aki csak kapni, vagy elvenni, és aközött, aki adni is szeret. Egyszóval: a szennyesen önző viselkedés és a szublimált, megtisztult, felszabadult egoizmus (bizony, az egótól megszabadult egoizmus) között, amit úgy hívnak… altruizmus, vagy nagylelkűség.

Dióhéjban ennyit a bátorságról. Elfogadom, hogy a fent leírtak már most rengeteg spekulációra adhatnak okot, ezért – tényleg nem ezzel szeretnék foglalkozni^^ - és a bátorságot övező képzetek eloszlatása végett rövidre zárom a bátorság legitimitását, mint kérdést: a bátorság nem a félelem hiánya, hanem, ha az föltámad, leküzdésének képessége, egy erősebb és nemesebb akarat jóvoltából.

A bátorság vonatkozásában félelem igenis van, vagy kellene lennie. Hadd hozzak egy kézzelfogható példát: az, hogy a modern ember tudja, mi a napfogyatkozás, és ezért már nincsen tőle félnivalója semmiféle bátorságot nem ad vele szemben, legfeljebb megfoszt minket annak lehetőségétől, hogy vele kapcsolatban tanúbizonyságot tegyünk bátorságunk meglétéről, vagy annak hiányáról.
Ezzel el is érkeztünk vizsgálódásunk egy mérföldkövéhez. Jankélévitch szerint: „a bátorság nem tudás, hanem döntés, nem vélekedés, hanem tett”. Bumm neki.


Folyt. köv.^^

Mi ez a feszültség az ÉN és a MI között?

Álljon itt rögtön Popper Péter egy érdekes megjegyzése, amit én már kicsit továbbgondoltam:

Sok ember élete vándorlás két ijesztő végpont között. Az emberben létezik egy vágy, ami arra készteti, hogy tartozzon valakihez, beépüljön egy másik ember életébe, és fordítva – épüljön be egy másik ember is az ő életébe. Ez vágyódás a MI iránt.
Általában mindenki el is indul efelé, mégis mikor közel jön hozzá ez a MI – és itt legyen szó akár vallási rajongásról, politikai fanatizmusról, mert ugye ez nem csak szerelem lehet - akkor vele jön egy rémület is, hogy mi lesz velem, mi lesz az ÉNemmel. Egy időben ezzel a frusztráló jelenséggel el kezd távolodni, hidegülni. Elindul a másik végpont felé, ami a magány, az ’egyedül maradok’, a ’senkim se lesz’, aminek a hidege egyszer csak megcsapja. Ha ez bekövetkezik, akkor megint elkezdi keresni, hogy hová tartozzon. Talán még nagyobb baj, hogy sokan beérik már e két véglet puszta illúziója között való ingázással is, csak mert az látszólag ártalmatlan. Tévednek.

Nah...

Bármennyire is hihetetlen... blogot indítottam. Már a naplókat sem kedveltem, de ez persze valami más.
Nyitni kell, és mostanság ez a dolog valamiért - talán egy picit görcsösen is - foglalkoztat. Azt mondják, h az ember sejtjei hét éves ciklusokban cserélődnek ki, más szavakkal: hét évente új ember leszel. Nos... az utóbbi időben annyira új embernek érzem magamat, h néha meg is rémülök magamtól. Nagyon szokatlan.
Mindegy is ez most. Fejest az egészbe!